Bakonybél

Kedves Bakonybéliek!

Az Önök kedves kis faluja az egyik legkedvesebb hely számomra Magyarországon.

Sokat kirándulok erre. Hol egyedül, hol Mészner Viktor túráin. Az idén azonban a sok szépség mellett rátaláltam egy csodára, amit eddig nem ismertem. Ez pedig a Hubert-laki tó. Annyira varázslatos a hely, hogy mivel írással is foglalkozom, rögtön elindította a fantáziámat. Volt szerencsém látni az erdélyi Gyilkos-tavat is, de ennek a tónak a világa tündérországot idézi. Muszáj volt hozzá legendát írni. Így még izgalmasabbá tehető.

Nem szaporítom a szót, keletkezett egy legenda, amit szeretnék odaajándékozni Önöknek, mindazért a sok szépségért, amit az önök falujától kaptam!

Ha tetszik, tegyék közkinccsé, hogy elterjedjen, mint minden legenda....

Tiszteletteljes szeretettel:
Sándor Zsuzsanna

Sándor Zsuzsanna:
A Huberti - „gyilkos” -tó legendája

Hol volt, hol nem volt, az öregapám mesélte volt; volt egyszer egy kecses vízi tündér, Gerence volt a neve. Szépséges teremtés volt ez a tündérlány, még a Vizek úrnője is számon tartotta híres szépségét. Termete nyúlánk, haja barnás-vörösen hullt alá a derekának, szeme kékesen ragyogott, arca a tavaszi nap fényét tükrözte vissza. De a nevetése volt a legvidámabb csörgőhang az egész Bakony-erdőben. Barátai voltak az erdő állatai, fái, bokrai, apró bogarai, gondtalanul, csörgedezve szaladt át a Bakony belsejében. Tenyeréből itatta barátait, minden titkukat tudta, és féltve őrizte.

 Mikor eladó sorba került, édesanyja a Marcal el is határozta, hogy ezt a szépséget igen előkelő kérőhöz fogja hozzáadni. Jöttek is szép számmal. Volt azonban a közelben két óriás fivér, akiknek nagyon tetszett a tündérlány. Az egyiket Kőrisnek, a másikat Somnak nevezték. Szép szál legények voltak, daliás, jóravaló mindkettő. Meg is jelentek illendőképpen Maros előtt, hogy megkérjék a lánya kezét. Maros leginkább Kőrishez adta volna, mégiscsak magasabb, büszkébb legény, válláról messzi földre lehet látni. Akli-puszta, az apja azonban így szólt:

- Jer, édes lányom, Gerence, itt van ez a két deli legény, válassz a szíved szerint. Elpirult a szép lány, amint meglátta a két legényt, de a szíve mégiscsak Som látására dobbant egy nagyot, így hát őt választotta mátkájának. Kőris cseppet sem haragudott, örült az öccse szerencséjének és megígérte, hogy gyermekeik keresztapja lesz.

 Meg is születettek szép sorjában a kicsi séd tündérlánykák: Hamuházi, Szalai, kicsivel később Som, akinek volt egy tündefi ikertestvére: Berek.

 A két kicsi ikrecskét mindenki nagyon szerette. Mindenhová együtt mentek, együtt aludtak, játszottak, kergetőztek. Kacagásukat visszaverte az egész vidék.

Élt az erdő mélyén egy különös, nagy tudású, vénséges vén varázsló, Szalamadra. Titkos rejtekhelye egy éger-erdő közepében volt. Hírét vette az ikreknek és elhatározta, hogy becsalogatja őket az erdejébe és vérükkel megfiatalítja magát.

Bűbájt bocsájtott hát az erdőre, mely hívta, csalogatta az arra járó ikrecskéket. Amint a gyerekek megérezték a varázst, az egyik lányát őzgidává változtatta, és amint az ikrek észrevették, odaszaladtak hozzá. Az őzsuta hagyta magát megsimogatni, majd hirtelen beszaladt az égeresbe. Som és Berek nevetve utána szaladtak, olyan édesen hívta őket a szemével. Egy darabig még látták a sutát, de egyszer csak eltűnt. Bolyongtak egyre mélyebbre az erdőben és már nem találták a kiutat. Rájuk esteledett, így hát egy fa tövében mohából ágyat készítettek és összebújva elaludtak. Erre várt csak a vén Szalamadra, elküldte szolgáit, a koboldokat és a házába vitette a tündérkéket.

Gerence kereste a gyermekeit erdőn –völgyön, hegyen át, de senki hírüket sem hallotta. Som az apjuk mindenhová benézett. Tűvé tették a Bakonyt, de nem találták őket. Szaladtak Kőrishez, tud-e valamit. A keresztapjuk is mindent megnézett, de nem talált semmit. Kőrisnél éppen vendég volt, Hubertusz, a Nagy Vadász. Elrepítette hát híres sólymát, nézzen utána a dolognak. Hajnalban aztán jött is a sólyom és jelentette, hogy hol vannak a gyerekek.

Éktelen haragra gerjedt a két óriásfi és elindultak a gyerekek kiszabadítására. A varázsló azonban bűbájjal erősítette meg a birodalma határait.

-  Hé, te Szalamadra! –szólt be az égeresbe Som, add ki a gyerekeimet, mert menten összetaposunk a fivéremmel!
-  Azt nem teszitek, mert akkor a gyermekeitek is odalesznek! - nevetett hamisan a gonosz varázsló.
-  Erre a két óriás elindult. Ropogtak az ágak, recsegett az erdő, dőltek a fák, mozgott a föld. Inába szállt a bátorsága a vén bűbájosnak, és így próbálkozott:
-  Már késő, elemésztettem őket és vérükkel fiatalítottam magam! Ide ugyan be nem juttok!
-  Meghallotta ezt Gerence és kétségbeesetten sírni kezdett, a lányai, Hamuházi és Szalai vele sírtak. A két fivér bánatukban összeroppantotta az égerest. A Szalamandra ki akart lopózni, de Hubertusz észrevette és nyílvesszejével eltalálta. A gonosz varázsló abban a minutumban hamuvá foszlott s beleveszett a tóvá duzzadt könnypatakba.

Gerence és a kicsi sédek könnye tóvá terebélyesedett, melyből kifelé meredeznek a gyilkos varázsló erdejének csonkjai. Éjszakánként, amikor csend honol az erdőben, a tó felszínén két szép tündérke énekel és fésüli egymás haját. Az elhullott hajszálakból a csonka faágakon új élet kezdődik. A tündérek dalára kicsi, zöld és kék gőték bújnak elő a vízből. Legalábbis öregapám így mesélte…

Várpalota, 2018. június 29.